A február hónap műtárgyaként ismét a képzőművészeti gyűjteményünk egyik kiemelkedő darabját, mégpedig László Gyula grafikáját mutatjuk be, amely a kisvárdai várat ábrázolja, ahogyan a régész-történész professzor láthatta 1954-ben.

A képen a vár a délkeleti torony irányából, még a műemléki helyreállítás előtti állapotban látható. 1954-ben a kisvárdai Spartacus Sportegyesület a vár területén sportpályát tervezett építeni, ezért az Építészeti Tanács Műemléki Osztálya ásatásokat rendelt el. Így érkeztek városunkba a Magyar Nemzeti Múzeum neves régészei: Éri István, Szabó György és Kralovánszky Alán, akik 1957-ig leletmentő ásatásokat folytattak a területen. A feltárásokat hatalmas helyi érdeklődés övezte, ezért már a kezdeti eredményekből helytörténeti kiállítást szerveztek, amely 1954. december 19-től volt látható a kisvárdai Állami Tanítónőképző Intézetben. A kiállításhoz kapcsolódóan december 13 –19. között megrendezték az első Kisvárdai Történeti Hetet, melynek során a kor kiemelkedő szakemberei mutatták be kutatásaikat a kisvárdai közönségnek. Az előadások a helyi sajtó szerint nagy sikernek örvendtek, „az előadássorozat estéről estére 5–600 hallgatót vonzott a Járási Kultúrotthon nagytermébe” (Néplap XII. évfolyam, 24. szám, 1955. január 29., 3.).  Az első előadást László Gyula régész, a Nemzeti Múzeum osztályvezetője tartotta A honfoglaló magyar nép élete címmel. Mivel a Történeti Hét meghívóját és plakátját már az általa készített rajz illusztrálta, László Gyula minden bizonnyal egy korábbi kisvárdai útja során örökíthette meg a várat, habár ennek nyomát nem találtuk meg a vár ásatási naplójában.

László Gyula (1910–1998) leginkább régész-történész professzorként, a kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként ismert, de rendkívüli rajztehetsége okán tudományos munkássága mellett kiváló képzőművész is volt. Édesapja az erdélyi Kőhalmon volt tanító, aki néprajzi, illetve régészeti tárgyak gyűjtésével is foglalkozott és ezirányú érdeklődése a fiatal László Gyulára nyilvánvalóan nagy hatással volt. Erdély elszakítása után a család Budapestre került, édesapja a Néprajzi Múzeumban kapott állást, így a múzeumi légkörrel az ifjú László Gyula már ekkor ismerkedni kezdett. Rajztehetségével már korán kiemelkedett kortársai közül. Gimnáziumi évei alatt Szőnyi István festőművész magániskolájában képezte tudását. Képzőművészeti tanulmányairól László Gyula a következőképpen nyilatkozik: „Az egyetem előtt a Képzőművészeti Főiskolán tanultam emberséget és a festés mesterségét, nagy magyar festőktől […] bejártam Párizs, London, Róma, Firenze múzeumait, s a nagy elődök (pl. Leonardo rajzai) nyomán feltettem magamnak a kérdést: mit keresek én utánuk a festészetben, őket soha el nem érhetem. Vagy másfél mázsa rajzomat elégettem és szerencsére úgy fordult a helyzet, hogy éppen ebben az időben bukkant fel múzeumi pályám lehetősége.” Kutatói és tudományos munkássága mellett azonban továbbra is alkotott, számos grafika, rézkarc, festmény és faragás fűződik nevéhez, amelyet több kiállításon is megtekinthetett a nagyközönség. Régészként számos sírt tárt fel, ezeknek publikációiban a temetkezések, az előkerült tárgyak és viseletek művészi rajzai és rekonstrukciói segítségével pillanthatunk bele a régmúlt idők emberének életébe. László Gyula munkássága rendkívül sokrétegű és szerteágazó, többszáz cikk, könyv és tanulmány szerzője, és úgy véljük, hogy A honfoglaló magyar nép élete vagy az 50 rajz a honfoglalókról című munkái sokak könyvespolcán megtalálhatóak ma is.

A grafika mérete: 20,90×29,5 cm, hátoldalán: Prof. László Gyula rajz (1954).

Felhasznált irodalom:

László Gyula. 1910 – 1998. Emlékkönyv. Szerkesztette: Balassa Iván, László Emőke. Budapest 2001.