Kisvárdai leány városi ünnepi öltözékben a XX. század első harmadából

Általános bőgatyás férfi viselet a XX. század első feléből

A 2024 februárjára választott rendhagyó műtárgyhoz kötődik az áprilisi hónap műtárgya is, annak egyenes folytatásaként. Most is két népviseletbe öltöztetett babát mutatunk be az érdeklődőknek, melyek tulajdonképpen nem műtárgyak, de mégis autentikus tudást közvetítenek. Megismételjük a tárgyakhoz tartozó, egyszer már leírt előzményeket is.

2011-ben a Rétközi Múzeum új állandó kiállítással gazdagodott, egy 8×2 méteres terepasztalon, a saját falusi környezetükben elhelyezett, népviseletbe öltöztetett babák kiállításával, amely a Kerek az én szoknyám alja. Szabolcs megyei viseletek a XX. század elejéről címre hallgatott. Ehhez egy azonos című könyv is tartozott, melyben Ratkó Lujza etnográfus, viseletkutató mutatta be a viseleteket, sokszínűségüket, fejlődéstörténetüket. A népviseletbe öltöztetett babákból kettőt – Ratkó Lujza szavaival – most ismét bemutatunk az érdeklődőknek.

***

Hajdanában-danában, 100 évvel ezelőtt még nagyon másképp öltözött az emberiség, mint ma­napság. Akkoriban a falvakban még mindenütt a helyi szokásoknak megfelelő népviseletben jártak, és a városok polgárainak is megvolt a maga sajátos viselete. A falusi sok alsószoknyás, ráncolt bőszok­nyás viselet mellett a városi polgárasszonyok kevés­bé bő, földig érő, megszabott szoknyákat, bonyolult szabású felsőket viseltek. A kétféle öltözék sok min­denben különbözött, de ami mindkettőben közös volt, hogy az öltözködést elsősorban nem az egyéni ízlés és kedv szabta meg, hanem a hagyomány írat­lan törvényei szabályozták. Megvolt a maga rendje annak, hogy mit kellett felvenni ünnepre és hétköz­napra, hogyan kellett korához, az alkalomhoz és a közösségben elfoglalt helyéhez illően felöltöznie egy leánynak vagy asszonynak, legénynek vagy „ember­nek”. Kinek-kinek az egyéni gusztusa csak ezen be­lül érvényesülhetett.

Az öltözködés századok alatt kialakult rendjé­ből következőleg a régi viselet olyan volt, mint egy valóságos olvasókönyv: sok mindent ki lehetett olvasni belőle. Példának okáért mindjárt elárulta, hogy viselője a szebbik vagy az erősebbik nemhez tartozik-e.

Aztán a viselet arra nézvést is árulkodó volt, hogy az illető hány évet számlál. Főként a színesebb, változatosabb női viselet jelezte az életkor múlását: ahogy idősödött az asszony, úgy vált ruházata egyre sötétebbé. A kis- és nagylányok világos és pasztell, illetve élénk színekbe öltöztek, aztán ahogy férjhez ment a leány és gyermekei szü­lettek, úgy kerültek le róla addigi fehér, rózsaszín, égszínkék, piros ruhái, és váltották fel azokat a sö­tétebb kék és zöld, bordó, barnás színű darabok. A 60 év körüli asszonyok, főként, ha már gyászoltak is valakit, már csak feketében jártak. Nem volt apel­láta: az öltözék végigkísérte az öregedés természetes folyamatát, senki nem fiatalíthatta magát, mint ko­runkban oly általános.

A ruházatból viselőjének vagyoni helyzetére, ahogy mondták, „tehetségére” is lehetett következ­tetni. Egy módos gazda meg tudta venni a vásárban a drágább anyagokat, jó minőségű bőrből készült drága lábbeliket a családja számára, míg egy szegé­nyebb ezt nem engedhette meg magának. Az ünne­pi és az utcára való öltözéke a szegénynek is meg­volt, de olcsóbb, gyengébb minőségű, kevésbé tartós anyagból.

Az egykori történeti Szabolcs megye viseleteiről nem sokat tud a néprajztudomány. Ennek oka az, hogy a hagyományos paraszti viseleteket ezen a területen viszonylag korán, már a XX. század első évtizedei­ben felváltották az újabb városi, polgári divatú öltö­zékek, és ez a „kivetkőzés” még az előtt következett be, hogy megörökíthették volna a régi viseleteket. Éppen ezért az öltözködés hajdani hagyományairól csak elszórt történeti adatok, az idősebb korosztály­ok visszaemlékezései, múzeumok adattári anyagai, néhány tanulmány, és mindenekelőtt korabeli ar­chív fotók alapján kaphatunk képet. Egyetlen kivé­tel a rétközi Ajak, ahol egészen az 1960-as, 1970-es évekig fennmaradt a helyi sokszoknyás, élénk szín­világú, virágmintás viselet, és ma is sok ládafiában fellelhetők még a régi darabok.

Egyedi színfoltot képvisel a megyei viseletek palettáján az ajaki viselet, amelyet a másutt általá­nos apró minták és egyszerű alapszínek helyett a nagyvirágos, élénk színű anyagok jellemeztek. Kü­lönleges azért is, mert a hónap négy vasárnapján más-más színű öltözéket kellett felvennie a nőknek a templomba. Az ajaki lányok-asszonyok szerettek csinosan, mint ahogy ők mondják, nyalkán öltözni. Öltözékükről messze földön, még a máriapócsi bú­csúban is megismerték őket. A falu hagyományőr­zésének köszönhetően ez a színes viselet egészen az 1960-as, 1970-es évekig fennmaradt, így az egyet­len olyan viselete megyénknek, amely közvetlenül is tanulmányozható.

A viseletek rekonstrukcióit elsősorban az archív fotók alapján végeztük, de természetesen a leírásokat is segítségül hívtuk egy-egy öltözék megtervezéséhez. A szakmai irányítást Ratkó Luj­za, a Jósa András Múzeum néprajzkutatója vé­gezte, a kivitelezés pedig két ügyes kezű szakem­ber munkáját dicséri: a viseleteket Máthé Ilona bashalmi tanítónő varrta, a babák haj- és kendő­viseletét pedig Keresztúry Gabriella nyíregyházi néptáncpedagógus készítette el.

Kisvárdai leány városi ünnepi öltözékben a XX. század első harmadából

A kötő nélkül viselt hosszú szoknya alján széles rávarrt fodor. A szoknyába behúzott blúz vállrészén ugyancsak keskeny fodor fut körbe. Az öltözék dísze a derekat átfogó égszínkék selyemszalag nagy masnija és a nyakba kötött keskenyebb, sötétebb kék szalagcsokor. Az egy ágba befont hajban szintén égszínkék pántlika van masnira kötve.

Általános bőgatyás férfi viselet a XX. század első feléből

A rojtos aljú vászon bőgatya fölött cikkcakkos gépi hímzéssel díszített kék surc. A felsőtesten vászoning, fekete szövet lajbi (mellény) és fekete posztókalap.

Szójegyzék

lajbi ⁕ mellény

surc ⁕ rendszerint kék színű, keskeny férfi kötény

Ratkó Lujza